phone 

Hungary (+36)

70.70.84.474

A minden évben más helyszínen megrendezett norvég Xreid ultrának idén a Jotunheiemen Nemzetipark adott otthont. A Dél-Norvégiában elterülő 3500 négyzetkilométeres terület különlegessége, hogy itt található az ország 29 legmagasabb hegycsúcsa.

A versenyszervezők idénre kicsit rövidebb távot ígértek mint tavaly, a kiírás szerint 105km-es pálya várt ránk 6500+ méter szinttel, azonban ahogy az lenni szokott, a valóságban ennél hosszabb volt a menet, ezúttal egy bő 10-essel.

Hónapok óta körvonalazódnak gondolataim a beszámoló megírását illetően, azonban mind a mai napig van egy hiányzó láncszem a történetben, egy részlet, amit ezidáig nem tudtam megérteni és egészen idáig vártam, hogy egyszer csak összeáll a kép és akkor majd tutti jó lesz a sztori. De nem. Továbbra is értetlenül ülök az élményeim egy része felett, de mivel holnap Magyarországra látogatom egy hétre, azt súgja a belsőm, hogy nem várhatok tovább.

Aki olvasta a tavalyi beszámolóm, emlékezhet rá, hogy én amolyan ímmel-ámmal futó vagyok, aki szeret a természetben lenni, de a rendszeres, tudatosan felépített edzéshez nem sok köze van.

Azonban a tavalyi futószezont követően megtört a jég, és végre megérett bennem a vágy, hogy elkötelezzem magam a rendszeres testmozgás mellett. Habár a választás nem éppen a futásra esett, annak ellenére, hogy rengeteg örömet okoz.

Tavaly nyár végén belevágtam egy egyéves asthanga jógaoktató tanfolyamba, mivel a balerína génekkel megáldott lányaim már régóta jól szórakoztak rajtam, hogy milyen merev vagyok. Gondoltam itt az idő, hogy móresre tanítsam őket, na meg a keleti filozófia is vonzott már egy ideje, szóval elérkezettnek tűnt az idő valami új tanulására.

A tanfolyam Oszlótól 3 órára, fent a hegyekben zajlott, ahol elég sok időt töltöttem. Az első hónapokban még kitartóan futottam 20-40 km közötti távokat a környékbeli hegyekben, miközben elkezdtem napi rendszereséggel (szombat pihenő nap) gyakorolni az asthanga jóga első sorozatát, ami egy tudatosan felépített koreográfia. Az első fele álló pozitúrákból, míg a második rész leginkább ülő gyakorlatokból áll. A mozdulatsorok egymásra épülnek, így a sorrend betartása lényeges. Az intenzív nyújtógyakorlatok mellett rendkívüli igénybevételnek vannak kitéve a tartóizmok, mindehhez pedig társul egy tudatos légzéstechnika aminek kezdetben az volt az eredménye, hogy a másfél órás gyakorlatsort követően sokkal fáradtabbnak éreztem magamat, mint egy marathon lefutása után. Egész konkrétan, a gyakorlatsor befelyeztével az öltözőben nem bírtam úgy a csap elé hajolni és inni, hogy ne támaszkodjak meg egyik kezemmel, és a lábaim még így is úgy remegtek, mint egy újszülött zsiráfnak.

xreid ultra magyari gabor 2018 3

Azonban az ivást követően felegyenesedve, mikor a tükörben megpillantottam az arcomat, mindig meglepődve láttam, hogy az rendezett, kisimult, mintha meg lenne fiatalodva, míg közvetlen a futások után inkább kerültem a tükörképemmel való találkozást....

Szóval beköszöntött a tél, a futószezon véget ért, a jógi életem azonban zakatolt tovább. December közepén pedig megkaptam az értesítést, hogy a versenyszervezők jóváhagyták a 2018-as versenyre a jelentkezésem. Hurrá, már alig vártam a tavaszt, hogy nekiállhassak egy sokkal tudatosabb felkészülésnek, mint tavaly!

Ami az időjárást illeti, minden a terv szerint ment. A tavasz megjött április közepe felé, ahogy az már lenni szokott itt északon. A tenyeremet pedig már csak néhány centiméter választotta el, hogy letegyem magam elé a padlóra, nyújtott lábakon állva. De ez gondolom nem sok futót hoz izgalomba.

Apropó álom! A tavasz többféle vágyat is ébresztett bennem, de a futás utánit valahogy nem sikerült. Az bizony jól elvolt a maga téli álmában, de olyannyira, hogy a naptárat már csak néhány hét választotta el a júniustól, én pedig nem futottam többet 50 km-nél tavaly óta!

És mindennek ez a tetves jóga volt az oka!!! Mert annyira magával ragadott és annyira kicsinált fizikailag a heti 6 nap gyakorlás ennyi időn keresztül, hogy egyszerűen nem volt energiám a futásra. Már a gondolatától is kapkodva vettem a levegőt! Ugyanakkor nagyon vártam a június végi versenyt, tudtam, hogy a pálya gyönyörű helyeken fog vinni.

Ennek a kettősségnek az lett a vége, hogy tulajdonképpen határozottan eldöntöttem, hogy erre a versenyre nem fogok futással edzeni! Azt mondtam magamba: „Oké, ha remeg jógázás után a lábam a fáradtságtól, akkor valószínű erősödik is nap, mint nap. Hogy ez az erősődés kamatoztatható-e a futásban, azt majd levizsgáztatom a versenyen.” - és innentől kezdve az egész eseményre úgy tekintettem, mint egy kísérletre, ahol én vagyok a professzor meg a kísérleti nyúl egyben.

xreid ultra magyari gabor 2018 h

Hát ilyen szellemben álltam rajthoz június 29-én a Turtagrø hegyiszállónál, ami kb 670 méteren fekszik. A mezőnyt duplájára bővítették a tavalyihoz képest, így 250-en rajtoltunk el déli 12-kor. Az első néhány kilométer arról szólt, hogy ne tapossuk agyon egymást, és türelmesen osztozzunk az ösvényen, ami később szerencsére kiszélesedett egy murvás úttá, ahol megkezdtük a szóródást. Rögtön az első 10 km-en begyűjtöttünk 1300 méter szintet, a hegyiösvényen felfelé szépen elrendeződött és elcsendesedett a tömeg. Mire elértük a 2068-as csúcsot, az emberek többsége már a saját kis világában kocogott előre.
Az idő ragyogó volt, felhő nem volt az égen, 20-22 fok. Idén is botok nélkül vágtam neki a távank, mondván így a legtermészetesebb. A hátizsákjainkban, megint a kötelező felszerelés, gyapjú aláöltözet, esőkabát és nadrág, navigáció, térkép, elsősegély csomag, nyomkövető meg a személyes motyóink leginkább ehető formában. A jógamatracot úgy döntöttem a kocsiban hagyom.

Az első állomás 30 km-nél volt, úgy gondoltam, az első etappal semmi gond nem lesz, ennyit bármikor-bárhol lefutok. Azonban már a huszadik kilométer körül éreztem, hogy enyhén szólva nagyarcoskodás volt így gondolkodni. A térkép és a domborzat előzőleges tanulmányozása során azt hittem, hogy a kétezres csúcsot magunk mögött hagyva jóformán csak lefelé fogunk haladni egy keskeny völgyben, egészen le az állomásig. De ez nem így történt. Olyan hullámvasút várt ránk, amilyenre az egóm egyáltalán nem volt felkészülve, így már elég korán elkezdtem kapni a pofonokat. Nem is tudtam átadni magam igazán a futás élményének, de egyenlőre csak halkan morogtam magamban, amit kissé korainak tartottam, ezért még időnként volt bennem annyi nyitottság, hogy rácsodálkozzak a táj szépségére.

Aztán néhány kilométerrel az első állomás előtt elérkezett az első dramaturg pillanat. Egy olyan szakasz következett, ahol az állomásra be- és kifutók ugyan azt a pályát használták. Eleinte lankás nyitott terepet kell elképzelni, magashegyi cserjékkel, lápos, füves mezőkkel, aztán az utolsó 900 méteren egy akkora ereszkedés jött, amire az izületeim nem voltak felkészülve. Kevesebb, mint egy kilométeren közel 400 métert mentünk lefelé, no meg a fürgébbek felfelé. Már eleve az ösvény ezen szakaszának két irányú forgalma elég nagy kihívást adott technikailag, de mindehhez társult a tudat, hogy nemsokára itt, ahol most éppen megyek lefelé, mindjárt mászhatok vissza! Nagyon nem tetszett! Az állomásra elég fáradtan estem be, térdeim erősen sajogtak az intenzív lefelétől. Levesszürcsölés közben lassan visszatért belém a kalandvágy és a mehetnék, külön motivációt adott a folytatáshoz, hogy elég sokan már itt kiszálltak a versenyből. Ez csak erősítette bennem a „csak azért is” érzést.

A fél órás szünet után olyan este fél 7 magasságában keltem ismét útra. A második állomás 53 km-nél várt. Azt gondoltam a következő 23 km majd barátságosabb érzelmeket fog bennem ébreszteni, ami a táv feléig igaz is volt. Az első órát követően ismét átszeltük a fahatárt, és űrbéli tájon folytattuk utunkat. Mindenfelé csak sziklák, hegyek, tavak, patakok és némi aljnövényzet. Nem túl sok, épp hogy csak bokáig érő, épp elegendő, hogy a cipő telemenjen mindenféle apró szarral, ami aztán egy ilyen út során olyan szinten beleaszalódik a zokniba, hogy száradás után a világ legjobb gyújtósának lehet használni. Ezzel csak azt szeretném kifejezni, hogy ha még nem futottál ultrát, de tervezed, akkor tudd, hogy a zokni a végén felejtős lesz, így csak akkor vedd fel a kedvenced, ha képes vagy megvállni tőle.

Mindig viszek magammal pótzoknit, sport-gyapjút. Az melegen tart vizesen is. De most új funkciót kapott, ugyanis elfelejtettem kesztyűt rakni a táskámba, és miuátn lebukott a nap a hegyek mögé olyan 10 körül, hirtelen piszok hideg lett. Nulla fok körül. Nem volt melegem a széldszekiben és a hosszú ujjú gyapjú pólómban, ezért mentem, ahogy tudtam, de nem tudtam olyan tempót tartani, hogy az komfortosan melegen tartson. Felfelé haladtunk már órák óta, kisebb csapatokba verődve keresték a helyes irányt az emberek. Ezen a szakaszon már egyáltalán nem volt ösvény, nem egy nagy forgalmú vidék ez. Egy hágó volt a cél 1500 méteren, ahonnan már csak kb 8 km várt ránk az állomásig. Én nagyon antiszociális kedvembe voltam, így leginkább egyedül haladtam, egyre jobban fájtak az izületeim és úgy éreztem, hogy kezdek kifogyni az erőmből. Kezdett sötétedni és a fejlámpám a második állomásom várt rám, mert optimista módon azt gondoltam, előbb fogok odaérni mint a sötétség. A hágó előtt egy kilométerrel egy meredek, nagy kövekből álló (fél autó méretű) kaptatóval kellett megbírkózni, szó szerint másznom kellett felfelé, annyira kimerült és kétségbe esett lettem egyszercsak, hogy egy eldugottabb részen lerogytam és elkezdtem zokogni. Elindult a lemez:

„Minek kell ezt újból csinálnod? Tavaly már bizonyítottad magadnak, hogy képes vagy ultrát futni! Miért nem elég az? Mire jó, hogy tönkreb@szod a testedet holmi egófűtőtte célok miatt? Ha?! Mire jó?”

Nem tudom melyik belsőm hangja volt ez, de igazat adtam neki. Ha ennyire kritikus a helyzet, akkor sok értelme nincs folytatni. Csípem a kihívásokat, de nem szeretek akarattal fájdalmat okozni magamnak. Kell, hogy legyen benne némi játékosság, különben értéktelen számomra a dolog.

Néhány perc szünet után feltápászkodtam és megindultam tovább, felfelé. Megerőltető volt a domborzati kontúrokat éles képpé generálni az agyamba lámpa nélkül, de legalább nem volt lehetőségem máson rágódni. Kissé enyhült a fájdalmam, tudtam, hogy gond nélkül el fogok jutni a második állomásra, ahol aztán leadom a gps követőt és viszlát.

xreid ultra magyari gabor 2018 5

A hágó után egy fensík peremén haladtunk, ahonnan nagy területet lehetett belátni, többek között látszottak az állomás fényei is, de siralmassan messziről pislákoltak. Aztán egyszer csak előbukkant a telihold a horizont hegyei mögül, ekkora aranytallért már rég nem láttam! Lenyűgöző volt minden körülmény ellenére. A show azonban nem volt hosszabb 10 percnél, ezután eltörpült és már csak a magasból vigyorgott ránk, de éppen elég fényt adott, hogy ráleljek a 10-20 méterenkénti sziklákra, kövekre festett jellegzetes piros „T” turistajelzésre. Már csak pár kilométer volt hátra, könnyű terepen, de futni már nem volt erőm. Vonszoltam magamat a szó szoros értelmében. A lábaim görcsben, térdeim visítottak, légzésem felszínes, csak éppen annyi, amennyi belefért meggörnyedt testem összepréselt tüdejébe. Már az egómnak sem fájt a gondolat, hogy feladom, annak ellenére, hogy idén sok barátom követte az eseményt, és kíváncsian figyelték mit produkálok. De mindez nem érdekelt. Megnyugodtam, megértettem, hogy így lesz a legbölcsebb cselekedni. Kítűnő alkalom az alázat és az öntisztelet gyakorlására, és ezek olyan szépen hangzó gondolatok voltak, melyektől éreztem, hogy békében tudok kiszállni a versenyből.

A hosszas vánszorgás után éjjel egy körül végre elértem az állomást, ami egy egyszerű hegyiszálló volt nagy közösségi teremmel a földszintjén. Mikor beléptem, mindenfelé magukba roskadt emberek, nem csak engem viselt meg ez a szakasz. Többen a barátaim közül, akik előttem haladtak, szintén eddig bírták a strapát. Itt nagyon sokan feladták, eddigre majd a mezőny fele kiszállt. És a következő, harmadik szakasz egy 37 km-es táv a semmi közepén, ahonnan nem bírják az embert csak úgy kimenteni, ha bedobja a törölközőt. Nincs út, nincs település a közelben. Minimum fél napos várakozási idővel kell számolni, ha mentés kell. (persze van mentőhelikopter is, de azt fáradtságra nem küldik ki) Szóval nem csoda, hogy ezen az állomáson mindenkinek a lehető legfelelőségteljesebben kellett mérlegelnie a képességeit.

Én is leroskadtam egy fotellbe, fejemet hátracsaptam és csukott szemmel pihegtem, az első negyed órában beszélni sem volt erőm, mikor aztán kezdtem magamhoz térni, odajött hozzám a rendezvény orvosa, aki mindenkit kötelezően megvizsgál, ő dönti el, hogy folytathatja-e az illető a versenyt vagy sem.

xreid ultra magyari gabor 2018 6

Megvizsgált, pulzus, pupilla, érdeklődött az állapotom felől majd megkérdezte, hogy folytatom-e? Csak halvány mosolyra volt erőm és halkan visszakérdeztem, hogy viccel-e? Ember, ülni alig bírok, nemhogy állni! Ő meg váltig állította, hogy szerinte jól nézek ki. Megköszöntem a bókot de mondtam neki, hogy még kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam, aztán elvánszorgok leadni a nyomkövetőt... Közben kaptam levest, amít csigalassúsággal magamba töltöttem. Aztán egy bő háromnegyed óra ücsörgés után végre rávettem magam, hogy felállok. Nem volt egyszerű mutatvány, majdnem átestem az előttem lévő asztalon, az izületeim annyira fájtak, hogy nagyon nehzemre esett koordinálnom a mozgásom. Tyűha, gondoltam, ez nem lesz így jó, még a transzfer buszig sem tudok így kimenni a házból....

És ekkor bevillant, hogy megpróbálok nyújtani kicsit néhány jógagyakorlaton keresztül. Elvonultam a terem hátsó sarkába. Félmeztelenre vetkőztem, mert kinem állhatom a vizes holmikat magamon.
Aztán leültem (mert esélyem nem volt az állógyakorlatokkal kezdeni) és belefogtam az ülőgyakorlatokba. Eleinte kellemetlen volt, de legalább nem fájt, a légzésem még elég rendezetlen volt, de aztán kezdtem ellazulni és sikerült a légzésem felett is átvenni az uralmat. Éreztem, hogy a testem jelez, hogy: „Még, még, ezt most abba ne hagyd!” - de ezt most a legbensőségesebb és legtapintatosabb módon értem.

Az lett az önmagammal való nász eredménye, hogy közel egy óra jógagyakorlatozás után minden fájdalmam elmúlt és teljesen fittnek éreztem magam és a tudatom égett a vágytól mikor a futásra gondoltam. Már egyáltalán nem jöttek a „Miért?”-ek, egyszerűen iszonyatosan rámtört a futhatnék!

Párszor a padlón ülve felugrottam állásba, hogy teszteljem a térdeim, meg hogy visszajön-e a görcs, de minden rendben volt. Majd kiugrodtam a bőrömből, annyira örültem.

Felvettem a száraz ruháim, feltankoltam ételtáramat, üdvözöltem az orvost, közöltem, hogy folytatom. És immár világosban, hajnali fél 4 körül nekivágtam a folytatásnak. De nem akárhogy! Christian barátom, aki szintén kiszállt a versenyből ezen a ponton, rámhagyta a botjait. Erősködött, hogy vigyem, és ha nagyon nem kell, akkor hagyjam magam mögött. Én, a botszkeptikus pedig beleegyeztem. Rögtön mászással indult az etap, tele voltam energiával és úgy éreztem magam, mint aki még egy métert nem futott idáig, pedig két és fél órával ezelőtt még a futás gondolatától is görcsbe rándult a lábam. És itt van a hinyzó részlet! Ezt nem bírom megfejteni, megérteni, hogy erre hogyan volt képes a szervezetem?! Persze, írhatom, hogy a jóga! Igen, nyílván, de mi történt sejti, idegi, fiziológiai szinten??? Ha valaki ért hozzá, magyarázza már el, mert nagyon érdekel!

Szóval innentől kezdve repültem és a botok marha jól jöttek! Sohasem hittem volna, hogy mennyit segítenek felfelé, lefelé, patakugrásban. Nem éreztem idegennek őket, azonos ritmusba dolgoztak a testemmel, egyedül a lápos vidékeken fogtak időnként vissza, amikor nem tudtam egy lendülettel kiszedni őket a sűrű sárból.

A harmadik etap részleteibe nem megyek mélyen bele, de rengeteg embert szedtem össze, ami csak külön doppingolt. Amikor megláttam valakit a láthatáron, úgy tekintettem rá, mint valami prédára, csak hajtott előre (pedig nem eszem húst, haha), aztán mikor megelőztem őket, akkor azzal szórakoztam gondolatban, hogy elképzeltem ahogy farkassá változnak és üldözőbe vesznek, akkor meg azért szedtem a lábaim. Persze egyiknek sem volt kedve fogócskázni, de én meg kifejezetten jól elvoltam a saját kis játékommal.

Egyszer belefutottam egy rénszarvas csordába, kb 30-an voltak, én meg egyedül. Tudtam, hogy nem esznek ezek embert, de mégis van az a mondás, hogy sok lúd disznót győz, és amikor 100 méteren belül van ennyi nem fajtám beli, azért akkor visszavesz az ember a fogócskázós attitudből. Érdekes élmény volt a vadonban megtapasztalni a kisebbség eme érzését, mint ember, de mivel én is, ők is megfigyelőként voltunk jelen a szituációban, ezért egyfajta nyugalmat is sugároztak, amitől az egész kicsit meg is érintett. Életre szóló emlék lett ez is.

Na de mielőtt még beszippantana a spirituális örvnény, maradok a tényeknél. Néhány kilométerrel az utolsó állomás előtt hosszan futottunk egy hegyoldalban, egyszer csak felfutottam a közeli gerincre, hogy pislantsak egyet. Hát a gerinc túloldalán pár száz méterrel alattam, egy lenyűgöző, hatalmas hegyitó bújt egy apró szigettel az egyik felén. Olyan kéken ragyogott a vize és úgy tükrözte a szomszédos hegyeket, hogyha impresszionista festő lennék, akkor ott helyben orgazmusom lett volna. A meghatottság pillanatában eldöntöttem, hogy a verseny után ide vissza fogok térni!

Nade ott tartottam, hogy a 37 kilit úgy letoltam, mint a sicc. 7 óra körül mentem, pedig volt szint bőven és dög meleg volt, amim kilátszott az szénné éget. Továbbra is végig fahatár felett haladtunk, így árnyék sehol nem volt. Az utolsó állomás nagyon buli volt. Sátor a semmi közepén, jó zenével, vicces személyzettel. Innen már csak egy giga hegy és kb 15km választott el a céltól.

xreid ultra magyari gabor 2018 7

Sokat nem akartam itt időzni, mert szerettem volna 30 órán belül célba érni, így egy gyors leves után robogtam is tovább, teljesen fitt állapotban. A robogást aztán 20 perccel később megtörte az utolsó nagyhegy, a Bitihorn ami jellegzetes formájával, hatalmas bástyaként tornyosul a nemzetipark délkeleti peremén. Ő a hegyek birodalmának őrzője a maga 1600 méteres csúcsával. A felfelé vezető erősen köves ösvényen rengeteg volt a turista így a hajrázásból nem volt hiány, de futásról ezen a szakaszon egyáltalán nem lehetett beszélni. Aztán mikor elértem a csúcsot, gondoltam innen már csak 9 kilométer lefelé, és végre beérek a célba, a Beitestølen nevű hegyifaluba. Közel 2 órám volt erre a távra, hogy harmincon belül legyek, és ez teljesen reálisnak is tűnt, sőt!

De aztán ahogy elkezdtünk ereszkedni a csúcsról, a turisták által kevésbé látogatott oldalán, kezdtem egyre szkeptikusabbá válni. A térkép szerint egy 600 méteres ereszkedés következett egy nagyjából 2 kilométeres szakaszon, ami igen, meredek, de hogy ennyire! Hozzá vagyok szokva a sziklamászáshoz, de azért ezt a részt nem tartottam viccesnek. A relatíve futható ösvényt helyenként 6-10 méter magas letörések szakították félbe, ahol csak lemászni tudott az ember. Szerencsére utolértem egy lányt, így a botjainkat egymásnak adogattuk, hogy biztonságosabban tudjunk kapaszkodni. Annyira eksztrém volt a terep, hogy erre a lejutásra bő másfél óra ment el, többször emlegettem a rendezőket, szerintem ez már felelőtlenség kategória volt, erre terelni a népet. Aki kicsit is tériszonyos, annak itt vége volt. Külön örültem, hogy öreganyám nem látja merre járok éppen és a rövid beszámolóim követően nem feszegeti a terepfutás mivoltát.

Hát ez a szakasz volt a hab a tortán, aztán innentől tényleg futható volt a pálya a célig. De a 30 órát felejtenem kellett már megint. Ez a futós kalandom 5 perccel 32 órán belül zárult, de legalább teljes testi és lelki épségben.

Másnap az eredményhírdetés és szokásos csoportkép után kocsiba ültem és felmentem „A Tóhoz”. Felpakoltam a kajakom minden jóval, sátorral és beeveztem a szigethez, amit még a gerincről szúrtam ki. A másfél órás túra után aztán megvetettem a lábam a fél focipálya méretű földdarabkán. Az egyetlen, apró homokos öbölben felvertem a sátrat, majd az elkövetkező három napom itt töltöttem. Embert ez idő alatt nem láttam, ami kifejezetten jól esett. Ultrák után mindig jól esik elvonulni kicsit és feldolgozni az eseményeket. Ide, a szigetre már vittem a jógamatracom is, és ezúttal a futócipőt hagytam a kocsiban. A testem e pár nap alatt teljes mértékben sikerült regenerálnom, egyetlen porcikám sem érezte, hogy pár napja még ott rohangásztam a tó fölött. Így hát ez az idei ultrám nem is a versenyteljesítményről szólt igazán, hanem egy nagyon mély randez-vous volt a testemmel és elmémmel. Mindenképpen sokkal közelebb kerültem önmagamhoz, önmagam megismeréséhez mind a futás és mind a jóga gyakorlásán keresztül.
Nagyon jó ember felettinek gondolt dolgokat teljesjteni, bővíteni, fejleszteni a teljesítőképességeim határait. Gondolom ezzel a legtöbb ember így van, de mindezt úgy véghez vinni, hogy test és szellem a legkevesebb sérülést szenvedje el, nagy önszeretet és tisztelet gyakorlására tanít. És pont ez az, ami az egészet oly széppé teszi. Több helyről hallotttam már, hogy az igazán kiegyensúlyozott, boldog élet előfeltétele, hogy szakítsunk egónkkal. Azonban ezzel nem igazán értek egyet, egyenlőre nem látom, hogy az egó nélkül mi késztetne újabb kihívásokra az élet bármely területén. Ezért egyre inkább az az érzésem, hogy az egót inkább megszelidíteni kell, megtanulni betörni, harmonizálni a testtel és lélekkel. Minél mélyebb lesz a barátság közte és lelkem között, annál inkább képes leszek megőrizni a nyugalmam, bármely szituációban.

Ez pedig elengedhetetlen a játékkal teli életstílushoz!

Hát röviden így éltem meg az idei Xreid versenyt, ami inkább volt önfejlesztő tréning, mint verseny, de hát ezek az ultrák már csak ilyenek! Nemigaz öregrókák?

Üdv néktek türelmes olvasók!

1 hozzászólás

  • Lelkes Attila Lelkes Attila 26 nov. 2018

    Nagyszerű kaland lehetett! Nagyon jó írás!

    Reply

Új hozzászólás

Gyere velünk!

Többféle edzésen és versenyen lehetsz büszke a csapat tagságodra!

Tagság

Legyél csapattag, éld át velünk az élményeket!

Hitvallás

A sportolók, versenyzők számos sportágban tették le névjegyüket a hazai és a nemzetközi versenyeken. Nemcsak eredményeikkel, hanem hozzáállásukkal is példát mutatva.

Mindkét nem és minden korosztály aktívan részt vesz az X2S TEAM munkájában, akár hétvégi sportolók, akár világbajnokok.

Elnök (2014-), versenyző
Kalandot, küzdelmet, kihívást keresőként annyira
Maraton, terepfutás
Sokfélék vagyunk, mégis egy csapatot alkotunk. [quote
Versenyző
A csapatban a magyar hegységek állandó
Alapító és edző
Az X2S TEAM közös élményindexe messze magasabb, mint a
Terepfutás, tereptriatlon
Szeretjük és tiszteljük a sportjainkat, akárcsak

Rólunk

Hírlevelek

Partnereink

Ez a weboldal sütiket (cookie-kat) használ a jobb felhasználói élmény érdekében. Az oldal használatával elfogadod a sütik használatával kapcsolatos irányelveket.

(Az EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 2016/679 RENDELETE szerint)