Megtörtént az, ami megtörténik mindannyiszor egy gyermek életében, amikor elér egy kort: önálló szeretne lenni, és nem bír várni. Elindult a hatalmas tömegben és elveszett. Nem találta meg többé azokat, akikkel biztonságban, fészek-melegben érzi magát.

 

De ettõl még nem kellett volna majd másfél órán át elveszettnek lennie egy akkora tömegben, ami még egy felnõttre is nyomasztóan hat, , hiszen van segítség. A szülõk is keresik õt, és õk tudják, hogyan kell az ilyet csinálni. Rögvest odamennek a bemondókhoz, hogy mondják be a kisfiú nevét, és hogy hova jöjjön, hogy újra biztonságban legyen.

De megtörtént az is, aminek soha nem szabadna megtörténni: a rendezõség elutasította a kérve kérõ nagymamát, aki majd összeesett aggodalmában, hogy nem találja az unokáját, és nem mondták be, hogy a kisfiút hogy hívják és hová jöjjön!!!

Futunk, kérem szépen, de hova? Olyanok lettünk, mint a multi bevásárlóközpontok? Se látunk, se hallunk? Nem segítünk, mert nem a mi dolgunk, hogy egy kisfiú hibázott és a hibája miatt most a legnagyobb félelmet kell, hogy átélje? Olyanok vagyunk, mint a multireklámok, akik csillognak, de senkinek sem használnak, és semmire sem jók? Csak egy kirakat lettünk, mint egy önamgát üresen ajnározó politikus, aki bárkin keresztülgyalogol, ha érdekei úgy kívánják, miközben a többiek jólétérõl szónokol?

Elindulunk, hogy fussunk, de vakon elfutunk az emberség és egymás megsegítése mellett? Ha millió gyermek elvész, felhördülünk, ha egy gyermek elvész, akkor miért nem vigyáztak rá jobban?

Hogyan fordulhat elõ, hogy felnõtt emberek elõbbre tartják bárminemu anyagi cselekedeteiket egy kisfiúnál, akinek azonnal segítségre van szüksége? Hogyan fordulhat elõ, hogy másfél órán át kell rettegve ácsorognia, az egyik legnagyobb utcai futóversenyen, míg végül a nagymama meghallgatásra talál, és végre bemondják, hogy hová menjen és kit keressen a kisfiú?

Ám ekkor már olyan késõ volt, hogy ebben a pillanatban már a kicsi édesapja célba érkezett és mivel a kisfiúnak elég esze volt, a célban várta a papáját, aki természetesen azonnal felemelte, megnyugtatta. Szerencsés véletlen, hogy nem egy heves vérmérsékletu emberrõl van szó, mert ellenkezõ esetben esetleg jogos felháborodásában aprófát csinál azokból, akik hagyták, hogy a kisfia ennyit szenvedjen.

A nagymama, aki aggodalmában legalább annyira félt, mint a kicsi, végül sikerrel járt és a kisfiú odaszaladt hozzá, hogy megvigasztalják egymást.

Futunk. Lassan talán oda kellene figyelni, hátha a �Nagy Rohanás�, a világ pörgése már a futásra is kiterjesztette szárnyait, mert ez esetben lassítanunk kellene. Tudatosan megfékeznünk önmagunkat, hogy soha ne fordulhasson elõ, hogy vakon elrohanunk az emberség mellett, miként mellettünk rohan el manapság saját életünk. Ha nem vagyunk képesek emberek maradni egy futóversenyen, akkor mi lesz egy igazán éles helyzetben? Mit teszünk majd, ha valóban tétje lesz minden mozdulatunknak, szavunknak és gondolatunknak?

Ha játék közben éppen a gyermekek sírnak, akkor mi felnõttek hamisan játszottunk.

Egyetlen gyermeknek sem szabadna azért félnie és elhagyatva reszketnie, mert mi felnõttek már elfelejtettük, hogy mi fontos igazán.

Malomsoky Ildikó

---

Ezt is ajánljuk

---

• Tejsav küszöb eltolása természetes anyagokkal...
• Vegán étrend egy XTERRA versenyző tapasztalatai alapján
• Gondolatok a táplálkozási (tév)eszmékről

---

Szóljon hozzá!

Név (kötelező)

E-mail cím (kötelező)

Weblap

Kérek értesítést a következő hozzászólásokról

Frissítés